A hatékony piaci pénzteremtés mítosza

    a hatékony piaci pénzteremtés mítosza

    A közpénzrendszer ellen érvelők gyakori alapállítása, miszerint „a piac hatékonyabb pénzteremtő, mint az állam”. Az állítás mögött meghúzódó érvelésben valójában keverednek a hitelezéssel és a pénzteremtéssel kapcsolatos megállapítások. Míg valóban hatékonyabb a piaci hitelezés, a pénzteremtésből származó hasznot nem érdemes a piacnak ajándékozni.

    A közpénzrendszerrel szemben gyakran megfogalmazott kritika, hogy „a piac hatékonyabb pénzteremtő, mint az állam”. Az állítást alátámasztani hivatott érvek a következők: 1. A bankok jobb kockázatkezelési tudással és jobb ösztönzőkkel rendelkeznek, mint az állam, annak megítélésében, hogy kinek érdemes hitelt nyújtani és kinek nem. 2. Több versengő magánpiaci szereplő (bankok) jobban meg tudják ítélni, mint egy központi hivatal, hogy mi a gazdaság pénzigénye. 3. Az állam számára a fedezet nélkül történő pénzteremtés hiperinflációt okoz.

    Nézzük sorra ezeket az érveket!

    A bankok tényleg hatékonyabban hiteleznek, mint az állam

    Az érvelés első megállapítása, hogy a bankok jobb tudással és jobb ösztönzőkkel rendelkeznek a hatékony hitelezéshez, mint az állam. Ezzel nemcsak, hogy egyetértünk, hanem kifejezetten fontosnak tartjuk, hogy a hitelezés kockázatát elsősorban magánszereplők vállalják. Az alapállítás, miszerint „a piac hatékonyabb pénzteremtő, mint az állam”, azonban nem a hitelezésre, hanem a pénzteremtésre vonatkozik. Bár a jelen rendszer sajátossága, hogy a hitelezés és a pénzteremtés összekapcsolódik, nem szükséges, hogy ez így legyen. Más rendszerben, például a közpénzrendszerben, a hitelezés nem jelent egyúttal pénzteremtést is: a pénzt a jegybank teremti, a bankok pedig meglévő pénzeket gyűjtenek össze és hiteleznek ki. Ezért abból az állításból, hogy a piac hatékonyan hitelez, még nem következik az, hogy pénzt is hatékonyan teremt.

    A piac nem tud magától optimális ütemben pénzt teremteni

    Az érvelés második megállapítása, hogy a piac jobban meg tudja ítélni, mint egy központi hivatal, hogy mennyi a gazdaság pénzigénye. Az érvelés vonzónak hangzik, mivel az a tapasztalat, hogy a magánszféra jobb megoldásokat tud találni a gazdaság sok területén, mint az állam.

    A pénzmennyiség piac általi megállapításával az a gond, hogy nincs semmilyen olyan erő, ami arra ösztönözné az egyes piaci szereplőket, hogy a gazdaság számára összességében optimális ütemben teremtsenek pénzt. Az egyes pénzteremtők egyéni nyereségérdekeltsége általában túl sok, néha pedig túl kevés pénzteremtést eredményez; ezért szükséges egy központi koordináció a társadalmi optimum elérése érdekében.

    Valójában, bár közvetetten – a számlapénzteremtési (hitelezési) folyamatok befolyásolásán keresztül – a jelenlegi pénzügyi rendszerben is egy központi hivatal, a jegybank alakítja a pénzteremtés ütemét (az inflációs cél teljesülését).

    Miért nem Zimbabwe?

    Az érvelés harmadik megállapítása, hogy az állam számára a fedezet nélkül történő pénzteremtés hiperinflációt okoz. Ez történt a Weimari Köztársaságban, a II. világháborút követően Magyarországon vagy a jelenkori Zimbabwében. Ezek az aggodalmak azonban nem veszik figyelembe a felvázolt rendszer és a hiperinfláció sújtotta helyzetek közötti jelentős különbségeket.

    A hiperinflációs időszakokat az jellemezte, hogy az államnak nem volt lehetősége más forrásból, például adókból elegendő bevételt szereznie, ezért a bevételeinek döntő – jellemzően 50 százalék feletti – részét közvetlenül vagy közvetetten pénzteremtéssel fedezte. Ráadásul tette ezt egy olyan időszakban, amikor a gazdaság és az ország eszközállománya nem nőtt, hanem zsugorodott. Ezzel szemben a közpénzrendszerben a pénzteremtésből származó bevétel az összes költségvetési bevétel csekély százalékát adja; a jegybank pedig csak olyan mértékben növeli a pénzmennyiséget, hogy ne legyen defláció, de legyen egy csekély mértékű infláció a gazdaságban. Ezért ez az összehasonlítás meglehetősen félrevezető.

    Nem érdemes a pénzteremtés hasznát néhány magánszereplőnél hagyni

    A gazdasági szereplőknek szükségük van valamekkora ún. tranzakciós pénzmennyiségre a termékek és szolgáltatások elszámolásához, vagyis ahhoz, hogy a boltban kifizessük a kenyér árát, a boltos kifizesse a péket, a pék a molnárt, a molnár befizesse az adóját stb. A tranzakciós pénzmennyiség nem igényel semmilyen külön fedezetet, erre a pénzre a gazdaságnak fedezet nélkül is szüksége van. A tranzakciós pénz fedezete maga a gazdaság, annak meglévő és bővülő árukínálata, illetve vagyona. Ahhoz, hogy a pénz fedezet nélkül is értékálló maradjon, mindössze annyi szükséges, hogy annak mennyisége összhangban legyen a gazdaság és a vagyon bővülésével.

    Ha viszont nem szükséges fedezet a tranzakciós pénzmennyiség mögé, akkor az megteremthető ingyen. A pénz kibocsátója haszonra tesz szert, mivel a pénz elköltésekor cserébe valamilyen értéket kap. Nem származik semmilyen előny abból, ha a pénzteremtést a piac végzi, ezért kézenfekvő, hogy a pénzteremtés haszna ne néhány piaci szereplőt, hanem a közösséget illesse meg; azaz a pénzteremtés joga az államnál, a közösségnél legyen.

    Hozzászólás

940