A mainstream közgazdászok önellentmondásban vannak a pénz semlegességét illetően

    a mainstream közgazdászok önellentmondásban vannak a pénz semlegességét illetően

    A mainstream közgazdaságtan szerint a pénz hosszú távon semleges, azaz mindegy, hogy kinél, mennyi van belőle. Elsősorban ez a dogma eredményezi azt, hogy számos közgazdasági modellben a pénz nem is szerepel, valamint, hogy a mainstream közgazdászok a „strukturális reformokat” ajánlják a gazdasági válságok kezelésére. A mainstream közgazdaságtan valójában többszörös önellentmondásban van a pénz semlegességével kapcsolatban.

    A mainstream közgazdaságtan szerint a pénz csak egy elszámoló egység, végső soron nem számít, hogy kinél, mennyi van belőle, hogyan változik a mennyisége, mivel a hosszú távú folyamatokat úgyis a reálváltozók határozzák meg. A pénz hosszú távú semlegessége (az ún. „klasszikus dichotómia”) a hagyományos közgazdasági gondolkodás egyik alappillére.

    A dogma általános elfogadása azt eredményezi az elméleti szférában, hogy a mainstream közgazdászok jelentős része nem foglalkozik olyan világi kérdésekkel, mint például: hogyan teremtődik a pénz, milyen pénzáramokat eredményez az államadósság, mekkora a gazdaság eladósodottsága, milyen hatása lehet a pénzügyi rendszer felépítésének a vagyoni egyenlőtlenségekre stb. A közgazdasági modellekben, például a bonyolult matematikát alkalmazó ún. DSGE modellekben a pénz jellemzően nem is szerepel.

    A dogmatikus hozzáállás eredményeként számos közgazdasági modell, kutatás valójában egy légvárra épül; ennél azonban nagyobb gondot okoznak a dogma elfogadásának gyakorlati következményei. A pénzsemlegesség dogmája legitimálja például azt a gazdaságpolitikai nézetet, miszerint a pénzügyi válságokra strukturális reformokkal kell válaszolni. 

    Számos gazdaságpolitikai intézmény, köztük az IMF, arra építi gondolkodási keretrendszerét, hogy a pénz semleges; ebben a gondolkodási keretben sem az adósságszint, sem a tranzakcióspénz mennyisége nem számít, csak a reálváltozók. Következésképpen a gazdasági válság oka csak valamilyen reálváltozó – például termelékenység, versenyképesség, bizalom – kedvezőtlen alakulása lehet. A gyógyír pedig a kritikusnak ítélt reálváltozó – például versenyképesség –  javítása, jellemzően „strukturális reformok” által. 

    A gazdasági válságok azonban általában pénzügyi válságok, melyek oka az adósságleépítés miatt fellépő tranzakcióspénz-hiány. Például 2009-ben a gazdaságok fő problémája az volt, hogy a hitelezés tetőzését követően nem jött be friss pénz a gazdaságba, valamint, hogy az adósságleépítés miatt folyamatosan tűnt el a tranzakcióspénz a gazdaságból, így nem maradt vásárlóerő (pénz) a helyi gazdaságokban. 

    A válságra adott mainstream válasz: strukturális reformok kellenek, amelyek vélhetően termelékenységnövelést eredményeznek. A gond ezzel a szemlélettel az, hogy hiába válnak akármilyen hatékonnyá a gazdasági szereplők, ha nincs vásárlóerő (pénz) a gazdaságban, akkor nincs kereslet sem a termékek iránt. Így nem csoda, hogy a mainstream válságkezelési javaslatok rendre kudarcot vallottak.

    Mivel magyarázzák a mainstream közgazdászok a pénz semlegességét?

    A „pénz semlegessége” dogmát alátámasztó elmélet azon a hiten alapszik, hogy a gazdaság fejlődését kizárólag kínálati oldali tényezők – úgy, mint munkaerő, technológia, bizalom az intézmények iránt stb. – alakítják. A gazdasági szereplők ebben a szemléletben igyekeznek fejlődni, termelékenységet javítani; a pénz pedig szerintük csak egy elszámolási egység, ami nem befolyásolja ezt a folyamatot.

    A probléma ezzel a szemlélettel az, hogy a valóságban maga a pénz az a fontos tényező a gazdasági szereplők számára, ami megmutatja, hogy érdemes-e dolgozni, fejlődni, termelékenységet javítani. Egyénileg – bár jó esetben a munkánk a hivatásunk is – mégis jellemzően azért megyünk be dolgozni, mert fizetést kapunk érte. Vállalati szinten is nem csak kedvtelésből fejlesztünk, hanem azért, mert bízunk abban, hogy ezzel a jövőben nyereségre, több pénzre tehetünk szert. Ha nincs vásárlóerő a piacon, akkor nincs miért fejleszteni.

    A mainstream közgazdászok elismerik, hogy a lazább pénzügyi feltételek, például alacsonyabb kamatok hatására élénkül a kereslet; azonban úgy látják, hogy a keresletélénkülés nem hat a gazdaság kínálati oldalára. Ebben a gondolkodásban a pénzügyi feltételek lazábbá válásának hatására élénkül a kereslet rövidtávon; a változás azonban nem érinti a kínálati kapacitásokat hosszú távon, amikor a megemelkedett kereslet csak áremelkedéseket okoz.

    Az a helyes gondolatmenet tehát, hogy igenis érinti a hosszú távú kínálati kapacitásokat az, hogy milyen a rövid- és középtávú kereslet.

    Ha a gazdaság szereplői alacsonyabb vásárlóerőt érzékelnek, és nem számítanak a vásárlóerő bővülésére, akkor kevésbé ruháznak be a kínálati kapacitásuk növelésébe, mivel nem látják, hogy kinek lehetne eladni a termékeket a jövőben. Ez a magatartás viszont ahhoz vezet, hogy hosszabb távon csökken a gazdaság kínálati kapacitása ahhoz képest, mintha a gazdasági szereplők optimistábban ítélték volna meg a jövőt.

    Ezzel szemben, ha a gazdaság szereplői folyamatosan erős vásárlóerőt érzékelnek, és ezt vetítik előre a jövőre nézve, úgy értelmét látják a befektetéseknek a termelési kapacitásaik növelésébe. Ezek a befektetések végül ahhoz vezetnek, hogy folyamatosan gyorsabb ütemben bővül a gazdaság kínálati kapacitása, és így gyorsabb ütemben tud növekedni a gazdaság is.

    A mainstream szerint az eloszlás sem számít

    A mainstream közgazdászok szerint nem csak az mindegy, hogy mennyi pénz van a gazdaságban, hanem az is, hogy hogyan oszlik el a pénz. Hagyományosan a közgazdászok „homogén”, azaz egységes háztartásokat feltételeznek, ami azt jelenti, hogy nem különböztetik meg a szupergazdagokat az átlagos vagyonnal rendelkezőktől; a megtakarítókat, az adósoktól. Ebben a szemléletben például nem látják problémának, ha a bankrendszer, az államadósság, a magas kamatok túlságosan – akár igazságtalanul – koncentrálják a vagyont, hiszen a pénz úgyis a „háztartásoknál” marad; például a bank tulajdonosainál, akik az elmélet szerint ugyanúgy elköltik a pénz, mint egy átlagos háztartás.

    A hagyományos szemléletben szintén nincs jelentősége annak, hogy hogyan oszlanak el, áramlanak a pénzek a hazai és külföldi szereplők között. Az elmélet szerint nem gond, ha egy országból kifelé áramlik a pénz (például az államadósság kamatain vagy osztalékokon keresztül), mivel ez sem változtatja meg a gazdaság hosszú távú kínálati kapacitásait. A dogma szerint a gazdaság kínálati kapacitásai – a pénzáramlásoktól függetlenül – ugyanúgy nőnek; a pénz kiáramlásának hatására gyengülhet az árfolyam, vagy csökkenhetnek a bérek és az árak, ami viszont versenyképesebbé teszi az országot, lehetővé téve ezzel a pénzáram megfordulását. 

    Ez a szemlélet azért is hibás, mert a rövidtávú kereslethiány jelentős hatással van a hosszú távú kínálati kapacitásokra. Ha egy országból tartósan kiáramlik a pénz, akkor kevesebb lesz a helyi vásárlóerő, melynek következtében a helyi vállalkozások kevesebbet ruháznak be kapacitásaik fejlesztésébe. 

    Önellentmondás a pénz semlegességét illetően

    Bár a pénz semlegességének dogmája egy olyan alapaxióma, amelyre számos további mainstream feltételezés épül, valójában a mainstream közgazdaságtan saját magával szemben is ellentmondásos állításokat fogalmaz meg a pénz semlegességét illetően.

    Amellett, hogy a mainstream közgazdászok hisznek a pénz hosszú távú semlegességében, szintén hisznek abban, hogy mind a deflációnak, mind a túl nagy inflációnak kedvezőtlen következménye van a gazdaságra nézve, azaz abban, hogy a pénz nem semleges. És hisznek abban is, hogy a jegybank fontos munkát végez azáltal, hogy az árstabilitás biztosításával hozzájárul a társadalmi jóléthez, ami szintén ellentmond a pénz semlegességének. Ha a pénz hosszú távon semleges lenne, akkor mindegy lenne, hogy van-e árstabilitás vagy nincs, így az is, hogy van-e egyáltalán jegybank, vagy nincs.

    Ezen felül, a 2008-as válság még inkább kihívások elé állította a pénz semlegességének tanát. Nehezen magyarázható ugyanis, hogy mégis mi okozhatta a válságot, ha nem a hitelezés leállása, és az adósság-leépüléshez kapcsolódó tranzakcióspénz-mennyiség zsugorodása. A valóság jelentősen rácáfolt a pénzt nem tartalmazó mainstream modellekre, ezek sem a válságra, sem az azt követő lassú kilábalásra nem tudtak elfogadható magyarázatot adni. 

    Bár az elmélet és a valóság közötti ellentét nem eredményezte a hagyományos gondolkodási keretrendszer radikális újragondolását, a mainstreamen belül megjelentek, népszerűbbé váltak olyan fogalmak, gondolatok, amelyek – bár nem feltétlenül mondják ki – mégis cáfolják a pénz semlegességét; ilyenek például a „hiszterézis”, a „heterogén háztartások”, vagy az „országok közötti vagyoneloszlás”.

    A „hiszterézis” fogalom azt takarja, hogy egy válság rövidtávú hatásai hosszabb távon is kárt okozhatnak a gazdaságnak. A tartós munkanélküliség a munkaerőpiaci-képességek, kapcsolatok romlásához vezet; továbbá az alacsonyabb rövidtávú kereslet a beruházások elmaradását eredményezi, gyengítve ezáltal a gazdaság hosszabb távú kínálati kapacitását. 

    A „heterogén háztartások” bevezetése lehetővé teszi, hogy a modellekben megkülönböztetésre kerüljenek például az adósok és a megtakarítók, azok eltérő fogyasztási viselkedése. 

    Az „országok közötti vagyoneloszlás” fogalom bevezetése lehetőséget ad annak a – amúgy minden nem közgazdász számára nyilvánvaló – helyzetnek a mainstream közgazdasági értelmezésére, miszerint kedvezőbb egy ország helyi vállalkozásai számára, így a gazdasági fejlődésre nézve is, ha nagyobb az országban a vásárlóerő, vagyis állampolgárai vagyonosabbak.

    Mindhárom fogalom tehát azt takarja, hogy a pénz nem semleges. A megállapítások azonban nem a pénzsemlegességi dogma cáfolásaként, hanem annak kiegészítéseként jelennek meg, lehetőséget adva egyfajta tudományos folytonosság fenntartására. Így – bár egyre nyilvánvalóbb mindenki számára, hogy nem helyes – a mainstream közgazdaságtanban mégis érvényben maradhat a pénz semlegességének dogmája is.

    Hozzászólás

1306