Néhány hete jött ki a mozikban A nagy dobás című film. A film bemutatja, hogy néhány, józan paraszti ésszel gondolkodó kereskedő 2005 környékén előre látta, hogy a jelzálogpiac be fog dőlni, és a jelzálogpapírok shortolásával sokat nyertek. A film sok élethű elemet tartalmaz, érdekes visszapillantás. Azonban, ha a rendezők vártak volna kicsit, akkor talán az újabb változatot is elkészíthették volna, ugyanis az igazi „nagy dobás” most jöhet.

A 2008 előtti években az amerikai és európai háztartások, vállalatok túlságosan eladósodtak, illetve a bankok túl felelőtlenül hiteleztek. Amíg egyre több hitel/pénz jött be a gazdaságba, addig minden jónak tűnt, egyre nőttek a lakásárak, pörgött a gazdaság. Viszont, miután az eladósodottság telítődött, recesszió alakult ki, a lakásárak pedig csökkenni kezdtek. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a hitelek egy jelentős részét nem lehet visszafizetni. Első körben a leggyengébb hitelek, például a filmben is szereplő „sub-prime” jelzáloghitelek, de más hitelek is, mint például a görög, portugál, ír stb. jelzáloghitelek és államadósságok értéke kezdett zuhanni. A filmben ekkor történt a profit realizálás és a „happy end”. Azonban a válság nem ért véget, igazán el sem kezdődött: a történet folytatódik, az igazi „nagy dobás” ezután jöhet.

Mi történt azóta a rossz hitelekkel? Ezek jelentős része vagy ma is ott hever a bankok mérlegében, egy részük átkerült az állami mentőalapok, valamint a jegybankok mérlegébe. Például Amerikában a Fannie Mae és Freddie Mac 2008-ban állami felügyelet alá vett jelzálogpapír-befektetők 5 billió dollár; a GDP közel 30%-ával megegyező jelzáloghitellel rendelkeznek, egy részük a filmben bemutatott, kétes minőségű. Európában a mentőalapok közel 1 billió eurónyi gyenge periféria államkötvényt, banki papírt öleltek magukhoz. Leegyszerűsítve: a rossz magánadósságok egy része államadósság lett.

Emellett a depresszió elkerülése végett a nyugati államok még több államadósságot vettek fel és többet fogyasztottak. Néhány ország GDP-arányos államadósság-növekedése 2008 és 2015 között: az USA 70%-ról 105%-ra; Franciaország 70%-ról 100%-ra; Spanyolország 40%-ról 100%-ra; Írország 40%-ról 100%-ra növelte államadósságát. Valójában ezek a számok is kozmetikázottak: a két fő trükk, hogy egyrészt a GDP az újabb számítási módszertanoknak köszönhetően nagyobb, mint korábban, másrészt pedig az államadósság jelentős része nincs konszolidálva, például a megyék, városok, állami vállalatok, állami garanciavállalások, határidős veszteségek stb. nem számítódnak bele az államadósságba.

Míg a 2008-as válság kiváltója a magánadósságok visszafizetésébe vetett hit megingása volt, addig az előttünk álló válság epicentrumában – gondolhatnánk, – hogy az államadósságok lehetnének. Hogy lehetne shortolni az államadósságot? Ennek módja, hogy kölcsönkérjük az államkötvényt, majd eladjuk a határidős piacon. Ezzel egyúttal arra fogadunk, hogy a papírok hozamai megnőnek.

A mai modern pénzügyi rendszerben azonban az államadósságok tárgya a jegybanki exceltáblaszám, ebből pedig akármennyit tud nyomtatni a jegybank. Ha emelkednek az államadósság hozamai, akkor a jegybankok egyszerűen beállnak a vásárlói oldalra: a semmiből pénzt teremtenek és megveszik az államadósságot. Így azok kamata mégsem nő, sőt, inkább csökken. Épp ez történik már most is sok országban: a japán jegybank GDP arányosan közel 80% államadósságot vásárolt, az angol jegybank a 30%-ot, az amerikai jegybank 20%-ot, az európai jegybankok pedig összesítve közel 10%-ot. Így az államadósság gyakorlatilag jegybankpénzzé alakul.

Első körben tehát a sok rossz magánadósság, valamint a válságra adott válasz, a további állami eladósodás megfertőzte az államadósságot, második körben pedig a sok államadósság fertőzi meg a pénzt.

Ezért egy lépéssel előre számolva, nem az államadósságot, hanem magát a pénzt érdemes shortolni. De mit jelent az, hogy shortolni a pénzt? Korábban szó esett arról, hogy a pénzek leértékelődésének a fordítottja a nemesfémek ára. Azaz a pénz shortolásának egyik módja, hogy a pénzt „eladjuk” és aranyat vagy ezüstöt veszünk érte, magyarul nemesfémet veszünk. Hacsak nem létezik valamilyen újkori alkímia, a nemesfémek jó eséllyel kiválóan teljesíthetnek a papírpénzekhez képest.

***

Nézzük, milyen tanulsággal szolgál a film a fogadás kivitelezésével kapcsolatban! A filmben a kereskedők a jelzálogpapír-piacot nagy bankoknál, származtatott termékeken keresztül shortolták. Származtatott termék azt jelenti, hogy egy termék ára egy másik termék árából származik. Például egy bank garantálhatja, hogy egy általa kibocsátott értékpapír mindig annyit fog érni, mint amennyit ér egy csomag – hosszú szerződésben meghatározott összetételű – jelzáloghitel. Az újonnan keletkezett származtatott termékkel lehet kereskedni, a bank „garantálja”, hogy az értékpapír leköveti az alaptermék, azaz a csomag jelzáloghitel árát.

Két probléma merült fel:

Egyrészt kiderült, hogy a származtatott termékek ára nem feltétlenül követi mindig az alaptermékek árát. Hiába volt már 2006-ban egyre több a nem fizető adós, ez a származtatott termékek árában nem tükröződött. A származtatott terméket kiíró bank valójában kontrollálni tudta, hogy mennyi legyen az ár.

A másik dilemma az volt, hogy a kereskedő végül – bár sokkal később, mint ahogyan arra eredetileg számított, – nyert, de kérdés volt, vajon sikerül-e kivennie a pénzt attól a banktól, akinél a fogadást kötötte. Ha a bank fogadásai túl rosszul sülnek el, akkor ez csődbe viheti a bankot. A filmben néhány kereskedő a később csődbe ment Bear Stearn-nél kötött fogadást, és örültek, hogy idejében ki tudták venni a pénzt a bankból. Például, aki a Lehman Brothersnél kötött fogadást, az hiába nyert, a nyereménye bent ragadt a csődbe ment bankban.

***

Hasonló kockázatokat érdemes most is átgondolni: egyrészt, hogy érdemes-e származtatott termékeken keresztül nemesfémet venni, másrészt pedig, hogy érdemes-e banknál/brókernél venni és tartani a pozíciót.

Például vásárol valaki arany ETF-et (arany származtatott terméket) egy online kereskedési felületen. De tudja-e bárki is, hogy pontosan mit is jelent ez az ETF? Elolvassa-e bárki az ETF szerződéses leírását? Minek a származtatott terméke az ETF: egy másik származtatott terméknek, vagy a Comex tőzsdei árnak? Mi garantálja azt, hogy az ETF ár ténylegesen mindig a tőzsdei árat követi? Mi garantálja, hogy a tőzsdei árért mindig kapunk fizikai aranyat? Ezek a kérdések jogi szőrszálhasogatásnak tűnnek, amelyek általában feleslegesek, de ezek épp a kritikus időszakokban válhatnak fontossá.

A másik dilemma a pénzügyi szolgáltató fizetőképességével kapcsolatos. Sokszor egy egész láncnyi szolgáltató van. Tegyük fel, hogy vesz valaki egy arany ETF-et egy hazai online felületen. A hazai online felület egy külföldihez csatlakozik. A külföldi szolgáltatónak lehet egy külön elszámoló bank partnere, és ezek végül további pénzügyi szolgáltatóknál fedezhetik a kitettségüket. Ha a láncban bárhol csőd következik be, az veszélyezteti az egész láncot.

A nyugati bankok ugyanolyan törékeny helyzetben vannak, mint korábban. A rossz jelzálogpapírok, a rossz vállalati hitelek javarészt nem kerültek leírásra. Az államkötvények értéke jegybanki támogatás hiányában bármikor összeomlana. A nyugati bankok a korábbihoz képest még nagyobb határidős fogadással rendelkeznek; összesen a világ GDP-jének tízszeresével.

A határidős fogadások túl nagyra nőttek és túlságosan átszövik a pénzügyi rendszert. Valójában senki sem látja át, hogy milyen hatása lehet az áringadozások hirtelen megugrásának vagy egy nagyobb szereplő bedőlésének. A fogadás legbiztosabb módja ezért az, ha azt nem a pénzügyi rendszeren keresztül tesszük meg, hanem a pénzügyi mátrixon kívül; egyszerűen fizikai aranyat vagy ezüstöt veszünk.

***

Ki a felelős a válság kialakulásáért? Bár a kereskedőket - a valóság keresése mellett, - az anyagi haszonszerzés reménye vezette, ők leginkább külső szemlélői voltak az eseményeknek. Legfeljebb annyival járultak hozzá az összeomláshoz, hogy valamelyest felgyorsították az eseményeket: miután megtették fogadásukat, egyre inkább érdekeltekké váltak abban, hogy minél hamarabb eljöjjön az igazság pillanata, de a fenntarthatatlan hitelezés kialakulásához semmi közük nem volt. A fenntarthatatlan hitelezés fő mozgatói a jelzálogpapírokat összecsomagoló, majd ezeket értékesítő bankok voltak, de az értékesítési láncban mindenki más is felelős: a hitelbróker, a hitelfelvevő, a hitelminősítők, a jelzálog-befektető bank, és nem utolsó sorban a hatóság, mivel ezt az egész folyamatot tétlenül nézte. Rövidtávon látszólag mindenki jól járt: egyre több szép ház épült, nőtt a GDP, a hosszabb távú következményekkel pedig senki nem foglalkozott. Hasonló folyamatok történnek most is. Látszólag mindenki nyer azzal, ha valamely jegybank pénzt nyomtat, vagy az állam még jobban eladósodik: nő a kereslet, javul a gazdaság, nő a részvények árfolyama és az ingatlanok ára.  E folyamat következménye viszont a pénz elértéktelenedése.

Belátható, hogy ha valakinek nincs se saját tőkéje, se jövedelme és így vesz házat hitelre, akkor - ahogy a lakásárak csökkenésnek indulnak, - a hitel visszafizethetetlenné válik. Ezt azonban 2008 előtt nem vette észre a legtöbb közgazdász, bankár, jegybankár sem. Ugyanígy szintén belátható, hogyha egy állam GDP-arányos adóssága egyre nő, akkor az adóssága egy piramisjátékhoz hasonlít, amely új beszálló hiányában egyszer véget ér. Amennyiben a pénznek nincs fedezete és elillan a bizalom iránta, értékét veszíti.  Vajon meddig tudnak a jegybankok úgy pénzt nyomtatni, hogy a pénz iránti bizalom ne vesszen el? Amint ez a bizalom meginog, jöhet „A nagy dobás 2.”!