A hagyományos jegybanki keretrendszerben a jegybank fő feladata az infláció kis pozitív tartományban tartása. A jegybank a fogyasztói árindexet veszi mérőszámul. A jegybankok modelljeikben hagyományosan nem használnak pénzt; a pénzmennyiségektől függetlenül úgy vélik, hogy az alacsonyabb kamat – a reálváltozókon keresztül – élénkíti, a magasabb hűti a gazdaságot. Ezért alacsony inflációnál kamatot csökkent a jegybank, magas inflációnál viszont növeli a kamatot.

Több alkalommal rámutattunk arra, hogy ez a hagyományos szemlélet – amelyben a jegybank nem veszi figyelembe a pénzmennyiségek alakulását – vakon repülést eredményez a jegybankok számára. A pénzmennyiségek figyelmen kívül hagyása eredményezte, hogy a globális pénzügyi rendszerben meghatározó szerepet betöltő jegybankokat is váratlanul érte a 2008-as válság: ugyanis radarjukon nem érzékelték, hogy a nagyon gyors eladósodás és az ezzel párhuzamosan egekbe szökő ingatlanárak milyen egyensúlytalanságot okoznak a pénzügyi rendszerben. Szintén a pénzmennyiségek figyelmen kívül hagyása eredményezte azt, hogy a jegybank Magyarországon 2012 előtt – tévesen – magas kamatokkal küzdött az infláció ellen.

A jegybankok – legalább részben – maguk is rájöttek hagyományos keretrendszerük korlátjaira a 2008-as válságot követően, ezért a hagyományos monetáris politikai eszköztár kiegészült szigorúbb ú.n. mikro- és makroprudenciális eszköztárral. Ezeknek a jegybanki eszközöknek a lényege a hitelezés/pénzteremtés szabályozása, terelgetése a jegybank által megfelelőnek tartott irányba, mind az egyes bankokra, mind a bankrendszer egészére vonatkozóan. A jegybankok úgy vélik, hogy az új intézkedések hatására a rendszer meggyógyult és ellenőrzés alá került.

A probléma azonban az, hogy a globális pénzügyi rendszer egyensúlytalanságának fő okozója, azaz a pénzteremtés és az eladósodás összekapcsolódása, változatlanul nem került orvoslásra. Ezért ahhoz, hogy élénküljön a globális gazdaság, változatlanul egyre több adósságra van szükség akkor, amikor az adósságok szintje így is túl magas. Hiába érzékelheti a jegybank a makroprudenciális szabályok alapján, hogy a hitelezés túlfűtött, ha a gazdaságban tranzakcióspénz-hiány lép fel. Emiatt ugyanis lassul a gazdaság és túl enyhe az infláció, így az egyetlen megoldás a jelenlegi keretrendszerben: a további eladósodás. Például, hiába érzékeli a jegybank egyik keze, hogy magasak az ingatlanárak, és ezért hűteni kellene az ingatlanpiaci hitelezést, ha a másik keze azt érzékeli, hogy alacsony az infláció, és ezért élénkíteni kellene a gazdaságot.

A probléma feloldása annak a felismerése lenne, hogy egy gazdaság pénzigénye és hitelezési igénye valójában két különböző tényező. Egy gazdaság pénz iránti igényét az határozza meg, hogy a gazdaságban milyen ütemben bővülnek a tranzakciók; érdemes a lehetséges növekedési ütemmel párhuzamosan, azt némileg meghaladó mértékben bővíteni a tranzakcióspénz mennyiségét. Egy gazdaság hitelek iránti igényét ugyanakkor – normális esetben – az határozza meg, hogy mennyi hasznos, a jövőben értéket teremtő beruházás vár finanszírozásra.

Lehetnek időszakok, amikor egy gazdaságnak épp annyi új pénzre van szüksége, mint amennyi új hitelre – de ez inkább csak véletlen egybeesés lehet –; más időszakokban viszont a gazdaságnak úgy lehet szüksége friss pénzre, hogy ugyanakkor nincs szüksége azzal megegyező mértékű új hitelre; illetve ez akár fordítva is lehet, úgy van szüksége új hitelre, hogy közben nincs szüksége friss pénzre.

A pénzteremtés és a hitelezés különválasztásával lehetőség nyílik külön-külön kezelni a gazdaság pénz- és hiteligényét, így jobban igazítva ezeket a tényleges szükségletekhez.

Későbbi blogbejegyzésekben elemezzük, hogy (1) egyáltalán miért kapcsolódik össze a pénzteremtés és a hitelezés a jelenlegi pénzügyi rendszerben; (2) milyen módja van a pénzteremtés és a hitelezés szétválasztásának; valamint, hogy (3) milyen előnyei illetve hátrányai lennének a pénzteremtés és az eladósodás szétválasztásának.