Az optimális devizatartalék: nulla

    az optimális devizatartalék: nulla

    Ha nem „tartalékolna” az ország, akkor a 10 000 milliárd forintnyi devizatartalékból csökkenthetnénk az államadósságot, vagy akár szét is oszthatnánk azt.

    Magyarország nagyságrendileg 10 000 milliárd forint „devizatartalékkal” rendelkezik. Ha nem „tartalékolna” az ország, akkor ezt akár szét is oszthatnánk, mindenki kaphatna egymillió forintnyi eurót.

    Mi is ez a „devizatartalék”?


    A „deviza tartalékolása” azt jelenti, hogy az egyik ország a másik ország pénzét és államkötvényeit gyűjtögeti. A mainstream közgazdaságtan szerint a „devizatartalék” egyfajta kincs, ami pénzügyi biztonságot ad. A „devizatartalék” képzése jellemzően két lépésben történik.

    Az első lépés az ország pénzteremtéséhez kapcsolódik. A legtöbb ország Amerika támogatásával és az IMF és a Világbank szakmai „segítségével” alakította ki a jegybanki pénzteremtés szabályait. A keretrendszerek lényege, hogy az országok nem teremthetnek jegybankpénzt saját maguk számára, hanem csak dollárral vagy euróval szemben. Technikailag ez úgy néz ki, hogy egy adott ország jegybankja pénzt teremt a semmiből, majd ezt a pénzt odaadja annak, aki cserébe dollárt vagy eurót ad. Az adott ország jegybankja így dollárra vagy euróra tesz szert, a dollár illetve euró eladója pedig megkapja az adott ország jegybankpénzét.

    Második lépésben a jegybank a megszerzett dollárt illetve eurót „befekteti”. Ha a jegybank a megszerzett devizát egyszerűen jegybankpénzben tartaná, akkor ez nem hozna kamatot. A pénzt kibocsátó ország államkötvényei, azaz az amerikai illetve eurózónás államkötvények jó választásnak tűnnek. Ezek kamatoznak, és emellett „biztonságosak” is.

    A két lépés végeredménye, hogy a tartalékoló ország jegybankja amerikai illetve eurózónás államkötvényekre tesz szert, ezért pedig a semmiből kibocsátott pénzzel fizet. A másik oldalon – egy többlépcsős folyamat után, a bankrendszer és a piacok közbeiktatásával – a semmiből kibocsátott pénz vásárlóereje az amerikai illetve eurózónás államoknál köt ki.

    Ki jár jól?

    Látszólag a tartalékoló ország jól jár: a semmiből teremtett pénzt, és ezt elcserélte „kincsre”. De a látszat néha csal: ezekre a tartalékolt államkötvényekre inkább úgy érdemes tekinteni, mint egy piramisjáték szelvényeire, semmint kincsre. Többek között ugyanis épp az ad értéket ezeknek az államkötvényeknek, hogy az országok gyűjtögetik őket. A „devizatartalékolás” – legalábbis az erős hadsereggel nem rendelkező országok számára – egy egyirányú utca: a tartalékoló ország egyre több soha semmire be nem váltható államkötvényt gyűjtögethet. Ezt a rendszert feszegeti Oroszország és Kína azzal, hogy elkezdték leépíteni amerikai államkötvény-állományukat.

    Valójában a kibocsátó állam jár jól: folyamatosan ingyen vásárlóerőhöz jut. Az Amerikai Egyesült államok és az eurózónás országok minden évben többet költhetnek, mint amennyi bevételük van, és ennek egy részét a tartalékolók finanszírozzák. Igaz, hogy cserébe a kibocsátó államok eladósodnak, de ezek az adósságok soha nem lesznek kifizetve.

    A világ legjobb üzlete: pénznyomtatás

    A tisztánlátást segíti, ha megfordítjuk a gondolkodást. Miért jó egy országnak, ha egy másik ország a pénzét, államkötvényét gyűjtögeti?

    Valójában a világ legjobb üzlete pénzt kibocsátani. Gondoljuk bele magunkat abba a helyzetbe, hogy van egy saját pénznyomdánk. Ha mások elfogadják a pénzünket, akkor ezzel fizethetünk dolgozóknak, ebből felvásárolhatunk vállalatokat, ingatlanokat stb.

    Ahhoz, hogy a dolog működjön – azaz bárki hajlandó legyen az általunk semmiből kreált pénzért idejét, eszközeit ideadni nekünk – szükséges, hogy mások komolyan vegyék a pénzt, meglegyen a pénz iránti „bizalom”. Kicsit más megközelítésben: szükséges, hogy kereslet legyen a pénz iránt. Minél nagyobb a kereslet a pénzünk iránt, annál több mindent lehet érte megvásárolni.

    Mitől van kereslet egy pénz iránt? A pénzre keresletet támasztanak a pénzt használói, a pénzben eladósodott szereplők, és a pénzt gyűjtögetők.

    Amennyiben egy ország kötelezővé teszi egy adott pénz használatát a helyi adásvételekhez, illetve az adók befizetéséhez, akkor ez önmagában keresletet támaszt az adott pénzre. Mindenkinél kell, hogy legyen valamennyi pénz ahhoz, hogy tudja fizetni a kiadásait. A pénz iránti keresletet tovább növelik az adott pénzben eladósodott emberek, vállalatok, országok. Az adósoknak pénzre van szükségük ahhoz, hogy fizessék a törlesztőrészleteket. A pénz iránti kereslet még nagyobb, ha vannak olyan szereplők, akik önmagáért gyűjtögetik a pénzt. Ha van „bizalom” a pénz iránt, azaz a megtakarítók azt gondolják, hogy a pénz vásárlóereje megmarad, akkor logikus választásnak tűnik pénzben őrizni a megtakarításokat.

    A hazai megtakarítókon túl más országok megtakarítóit is be lehet fűzni – és most érünk vissza az eredeti témához a „devizatartalékoláshoz”. Amikor egyik ország a másik ország pénzével szemben képzi a pénzét, akkor az egyik ország lakói tudtukon kívül keresletet támasztanak a másik ország pénzére.

    Hogyan lehet rávenni egy országot arra, hogy egy másik ország pénzével szemben képezze a saját pénzét?

    Amerika és az eurózónás országok első körben marketing, PR-eszközökkel érik el céljukat. Szakmainak tűnő érveket sorakoztatnak fel amellett, hogy miért „optimális” az a pénzügyi keretrendszer, amely valójában folyamatosan erőforrást csoportosít át minden „devizatartalékoló” országból a központ felé. Ha a másik ország releváns döntéshozói nem kérdőjelezik meg ezeket az elveket, akkor elfogadják az IMF és Világbank „segítségét” a pénzügyi keretrendszer kialakításában.

    Ha a soft-eszközök kevésnek bizonyulnak, akkor a meggyőzésre rásegíthet a „diplomácia”. Ha még így sem akarja megérteni egy ország, hogy milyen az optimális monetáris politikai keretrendszer, akkor Amerika akár katonai úton is kikényszerítheti az akaratát.

    Az egészet a britek találták ki

    A „devizatartalékolás” koncepciója nem új, a Brit Birodalom fejlesztette ki világraszóló rendszerét. Minden, a rendszerben résztvevő ország angol fonttal szemben képezte a pénzét. Ezzel az országok ajándékba odaadták az összes kezdeti pénzüket az angol bankrendszernek. Majd az angol bankok „befektették” ezt a pénzt az adott országban: ebből felvásárolták az adott ország értékeit, illetve kihitelezhették ezt a „tőkét” a helyi gazdaság számára kamatra.

    Később a Brit Birodalom fejlesztése nagy sikert aratott más hatalmak körében is. Hasonló módszert alkalmazott Németország a II. világháború alatt annak érdekében, hogy a megszállt területek erőforrásait minél teljesebb mértékben megszerezze. A megszállt országok jegybankjait és kincstárait kötelezte a márka „tartalékolására”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Németország megkapta az adott ország frissen teremtett jegybankpénzének egy részét ajándékba, és ebből fedezhette a katonai költségeit. A megszállt országok pedig gyűjtögethették a márkát. Például Magyarország esetében a világháború alatt voltak olyan időszakok, amikor a jegybank több pénzt teremtett Németország számára, mint a magyar állam számára. A márka „tartalékolása” jelentősen hozzájárult a pengő inflálódásához.

    A világháborút követően a dollár lett a világ fő „devizatartaléka”. Pár évtizeddel később a nagy európai országok azt az ambíciót tűzték ki, hogy közös devizát építenek ki, amely a dollár versenytársává válhat. Jelenleg a világ „devizatartalékainak” nagy része dollárban van, az euró aránya kb. 20 százalék. Magyarország az eurót tartalékoló országok közé tartozik: a Magyar Nemzeti Bank eurót, illetve eurózónás államkötvényeket „tartalékol”.

    Melyek a mainstream érvek a tartalékolás mellett?

    A mainstream közgazdaságtan nem egy, hanem mindjárt öt, akár önmagában is meggyőzőnek tűnő érvet vonultat fel a „devizatartalékolás” mellett. Vegyük ezeket végig!

    1. „Tartalékoljunk az importra!”

    Egyik első érv, hogy tartalékoljunk az importra. Ne is keveset. Tartalékoljunk annyi devizát, hogy abban az esetben, ha az ország nem jutna devizához 3 hónapon át, akkor is tudja fizetni az összes importját.

    Ez az érvelés több pontos is sántít. Egyrészt az import nagy része exportálásra kerül. Például az Audi behoz alkatrészeket külföldről, ezeket itthon összeszereli, és autóként exportálja. Az Audi saját magának megtervezi a deviza-gazdálkodását, és egyáltalán nem igényli, hogy az ország számára tartalékoljon. A nem reexportált termékek nagy részére szintén felesleges államilag tartalékolni. Például miért kellene közpénzből azért félretenni, hogy a jövő évi TV-számlát akkor is fizetni tudja az ország, ha valamilyen rendkívüli esemény történne?

    Elfogadható, hogy legyen valamekkora tartalék a legszükségesebb nyersanyagokból. De nem épp ezért van az országnak földgáztározója és olajkészletező szövetsége?

    2. „Tartalékoljunk, hogy a jegybank szükség esetén ki tudja elégíteni a bankrendszer rövid távú deviza likviditás-igényét!”

    A következő nagy érv, hogy közpénzből tartalékoljunk azért, hogy bankroham esetén a jegybank tudjon kölcsönadni a bankoknak devizát. Tehát tartalékoljunk annyi devizát, amennyi a bankrendszer rövid lejáratú deviza betétállománya.

    Nem igazán érthető, hogy egy piacgazdaságban miért ne tudnák a bankok saját maguk megoldani a likviditáskezelést. A titok nyitja, hogy a bankok össze tudják hangolni a betétek és hitelek lejárati szerkezetét. Ha hosszú távra hiteleznek, akkor hosszabb távra lekötött betétekkel vehetik elejét a bankrohamok veszélyének. Nem logikus, hogy a biztonság költségét miért kellene a közösségnek állni.

    3. „Guidotti-Greenspan szabály”

    A tartalékolás mellett egyik leginkább hangoztatott érv az úgynevezett Guidotti vagy Guidotti-Greenspan szabály. Ennek a lényege, hogy az ország tegyen félre annyi devizát, mint amennyi az állam rövidtávon lejáró államadóssága. Leegyszerűsítve: legyen annyi pénz a zsebünkben, hogy abból tudjuk fizetni a hamarosan lejáró adósságainkat.

    Egy hétköznapi példával szemléltetve: a szabály azt javasolja, hogy ha valaki tartozik két millió forinttal, akkor tartson a párna alatt egy millió forintot a biztonság kedvéért. De mi a hátránya annak, ha az adós egyszerűen visszafizetni a pénzből a tartozás egy részét?

    A kamatcsökkentés előtt a magyar államadósság kb. 7 százalékos kamaton ketyegett. Ezzel párhuzamosan az ország 10 000 milliárd forintnyi „devizatartalékára” kapott kb. 1 százalék kamatot. Azaz az ország bukott a „devizatartalékoláson” évente 600 milliárd forintot. Ez fejenként 60 ezer forintot, dolgozónként 150 ezer forintot jelent évente.

    Az ország kifizetheti a „devizatartalékából” a rövidtávon lejáró államadósságot. Megteheti mindezt úgy, hogy ezzel párhuzamosan mindig ügyel arra, hogy a jövőben ne legyenek egy éven belül lejáró adósságok. Mindig új, hosszabb távon lejáró adósságot bocsát ki, és ebből visszavásárolja a rövidtávon lejárókat.

    Alan Greenspan, a szabály társfeltalálója, az „Arany és gazdasági szabadság” című 1967-es írásában bemutatja, hogy a pénzkibocsátó hatóság hogyan vesz el vásárlóértéket mindenki mástól. Később Greenspant az „amerikai jegybank szerepét betöltő” FED elnökévé választották. Így Greenspan feladata a dollár értékének őrzése lett. Greenspan átlátta, hogy Amerika csak akkor nyomtathat sok dollárt, illetve csinálhat államadósságot büntetlenül, ha ezt valaki megvásárolja és gyűjtögeti. Greenspan valójában azért dolgozta ki a szabályát, hogy ezzel további keresletet találjon a dollárra.

    4. „Értékfelhalmozás”

    Egy további érv a „devizatartalékolás” mellett, hogy ezáltal egy ország „kincset” halmozhat fel. Minél több „kincse” van egy országnak, annál gazdagabb.

    Mivel Amerika és az eurózónás országok adósságpályája fenntarthatatlan, ezek államkötvényei nem igazán nevezhetők kincsnek. Viszont, akárcsak a Quaestor-papírok esetében, mindaddig, amíg vannak új beszállók, illetve a korábbi beszállók nem kérik ki a pénzüket, addig a fenntarthatóság hiánya nem okoz gondot. Mindez megváltozik, ahogy elfogynak az új beszállók, vagy a régiek egy része szeretné visszakapni a pénzét.

    5. „Egy drága, de kötelező »biztosítás« a forint védelmében”

    Az utolsó nagy érv, hogy bár drága dolog a tartalékolás, de mégis szükség van rá, mert ha ez nem lenne, akkor a forint elértéktelenedne, illetve spekulatív támadás esetén nem lehetne megvédeni a forintot.

    Igaz, hogy ha van fedezet a pénz mögött, akkor az támogathatja az értékét. Viszont valójában fedezet nélkül is van értéke a pénznek a már korábban bemutatott okok miatt: emberek használják adásvételhez és adófizetéshez, adósok és a gyűjtögetők pedig további keresletet támasztanak.

    Ráadásul, valójában nem is lehet igazán védeni a forintot devizatartalékkal. Ha a forint valamilyen fundamentális ok miatt gyengül, például 500 forint lenne az euró egyensúlyi árfolyama, akkor a jegybanknak akármennyi devizatartaléka is van, nem tudná védeni a forintot, mivel a piacnak még több van. A védelem kudarcot vallana: az összes devizatartalék felemésztése után az árfolyam így is úgy is 500 forintra gyengülne.

    Ha a fundamentumok rendben vannak, de a spekulánsok mégis megtámadnák a forintot, akkor pedig nem igazán kell aggódni. Lehet, hogy rövidtávon legyengítik a forint-árfolyamot, de ekkor csak annyi történik, hogy még nagyobb lesz az ország külkereskedelmi többlete, és még erősebb lesz a természetes kereslet a forint iránt. A spekulánsoknak egyre nagyobb ellenszélben kell vitorlázni, a spekulánsok pozíciójának zárásával pedig a forint még erősebb szintre erősödik, mint ahol a támadás előtt volt.

    Tehát, ha a fundamentumok rendben vannak, akkor nem érdemes spekulálni a forint ellen, ha pedig rosszak, akkor devizatartalékkal sem lehet a forintot megvédeni.

    Összefoglalva: a felsorolt öt mainstream érv valójában nem igazán meggyőző amellett, hogy az ország nagyobb mértékben tartalékoljon.

    Milyen előnyei lennének annak, ha nem lenne „devizatartalék”?


    A tét nem kicsi: az ország nagyságrendileg 10 000 milliárd forintnyi „devizatartalékkal” rendelkezik: ez egy főre vetítve egymillió forint. Ha az ország abbahagyná a tartalékolást, akkor hirtelen ennyi többlet pénz állna rendelkezésre. Hogyan lehetne hasznosítani ezt az összeget?

    – Csökkenthetjük az államadósságot a „devizatartalékból”. A teljes államadósság kb. 25 000 milliárd forint, a „devizatartalék” kb. 10 000 milliárd forint. Vagyis ezzel az államadósságot le lehetne csökkenteni 15 000 milliárd forintra, a GDP kb. 45 százalékára.

    – Visszamehetne az ország arany- vagy ezüststandardra. Az euró-államkötvényeket el lehetne adni és ehelyett a jegybank vehetne aranyat vagy ezüstöt. Így minden jegybankpénz mögé nemesfém fedezet kerülne.

    – Az ország felhasználhatná a „devizatartalékot” arra, hogy abból reáleszközöket vegyen: nyersanyagokat, vállalatokat, ingatlanokat.-       

    – Az ország egyszerűen szétoszthatja a „devizatartalékot”: minden lakos kaphatna egymillió forint értékű eurót.

    Olvasd a Mandiner.hu-n

    Hozzászólás

1550