A legtöbb jegybanknak törvényben meghatározott elsődleges feladata az árstabilitás megteremtése és őrzése. A gazdasági növekedéshez való hozzájárulás csak másodlagos cél, amely abban az esetben alkalmazható, ha nem veszélyezteti az elsődleges – azaz az átstabilitásra vonatkozó – célt. 

A jegybankok – tévesen – azt gondolják, hogy a pénz semleges, azaz a pénz (pénzmennyiség) hosszú távon nem hat a gazdasági növekedésre, csak az árszínvonalra. Emellett a jegybankok az árstabilitás számos előnyét azonosítják (lásd lejjebb). Mivel a jegybank – a saját gondolkodási keretrendszere alapján – nem tud hatni a hosszú távú növekedésre, csak az árszínvonalra, így kézenfekvőnek tűnik, hogy a jegybank az árstabilitás megteremtésével és őrzésével járuljon hozzá a társadalmi jóléthez.

Ha a pénz tényleg semleges lenne, akkor nem lenne szükség jegybankra, sem jegybanki célra, de még árstabilitásra sem, hiszen ebben az esetben mindegy lenne, hogy mit csinál a jegybank, mi történik a pénzzel, van-e árstabilitás vagy nincs, a növekedést úgyis kizárólag a hosszú távú reálváltozók határoznák meg. De tegyük magunkat túl ezen az ellentmondáson.

A jegybankok az árstabilitás számos előnyét azonosítják; ezek elsősorban a pénz értékmérő szerepéhez kapcsolódnak:

1. Egyrészt, hasznos, ha a pénz jól méri a termékek és szolgáltatások értékét:

- Az árak információt közvetítenek, amely információk alapján válaszolnak a gazdasági szereplők egy adott termék keresleti és kínálati viszonyainak változására. Árstabilitás hiánya esetén ez az információközvetítés csorbul, mivel nem átlátható, hogy az árváltozás miért következik be. 

- A stabil árak egyszerűsítik a beruházások tervezését.

- Az árak gyors változása arra kényszeríti a termelőket, hogy gyorsan változtassák áraikat; a fogyasztókat pedig arra ösztönzik, hogy minél gyorsabban költsék el a pénzüket.

2. Másrészt, igazságtalanságot okoz, ha a pénz nem jól mér:

- Az infláció a „kisemberek adója”, a bérből és fizetésből élők nehezen tudnak védekezni ennek káros hatásai ellen. 

- Az infláció megváltoztatja a rögzített szociális juttatások, például a nyugdíjak reálértékét. 

- Infláció esetén a hitelezők kisebb értékű pénzben kapják vissza a pénzüket.

Alapvetően egyetértünk azzal, hogy a gazdaság számára hasznos, ha a pénz jól méri a termékek és szoltáltatások értékét, és így lehetőséget ad egyszerű összehasonlításra és tervezésre. Szintén egyetértünk azzal, hogy az árstabilitás nem változtatja meg a társadalmi viszonyokat. 

Félrevezetőnek tartjuk azonban azt sugallni, hogy a pénz értékének változatlansága leginkább a kisemberek és a nyugdíjasok számára lenne fontos. A kisembereknek jellemzően nincs megtakarításuk, inkább nettó adósok, ezért örülhetnek annak, ha csökken az adósságuk vásárlóértéke. Ami a kisembereket zavarja, az az a folyamat, amikor a vásárolt termékek árai gyorsabban nőnek, mint a fizetések, illetve a szociális juttatások. Ennek a folyamatnak a neve azonban reálbércsökkenés, nem pedig infláció. A pénzromlás önmagában csak annyit jelent, hogy mindennek, köztük nemcsak az áruknak, hanem a munkabéreknek, szociális juttatásoknak is felmegy az ára, és ezzel párhuzamosan leértékelődik a meglévő hitelek reálértéke.

Valójában a pénz értékének romlása nem annak fáj, akinek nincs belőle, hanem annak, akinek van, azaz a gazdagoknak, szupergazdagoknak. (Nem kívánunk itt amellett érvelni, hogy egy legitim adós-hitelező viszonyt igazságos megváltoztatni, csak megállapítjuk, hogy az adósság reálértékének állandóssága a hitelezőknek kedvez.)

Bár a pénz értékmérő szerepe valóban hasznos a gazdaság számára, véleményünk szerint kevésbé fajsúlyos, mint a gazdaság bő pénzellátása, azaz a pénz gazdaságélénkítő szerepe. Míg a pontos értékmérés inkább puha, nehezebben számszerűsíthető, kényelmi előnyöket biztosít, addig a gazdaságélénkítés, az optimális pénzmennyiség-változás biztosítása magasabb növekedési pályát eredményez a gazdaság számára.

Bár nem lehet szintetikusan szétválasztani, de ha a két szerep között kellene választani, akkor érdemesebb lenne a gazdaságélénkítést választani az értékmérés helyett.

Bár a jegybank az árstabilitást tartja a legfontosabbnak, a kedvező árstabilitást mégis néhány százalékos árszínvonal-emelkedésben definiálja. A jegybank elsősorban azzal érvel, hogy enyhe árszínvonal-emelkedés mellett kerülhető el biztosabban a defláció. Ez újabb logikai ellentmondás, mivel, ha valóban az árstabilitás a legfontosabb, ugyanakkor a pénzt semlegesnek tartják, akkor miért kell a defláció elkerülése miatt lemondani a teljes árstabilitásról? 

Mindenesetre ezzel az apró trükkel a jegybanki cél az optimális pénzmennyiség-változás felé vezet. Ha az árstabilitás egyenlő az enyhe áremelkedéssel, akkor az árstabilitás úgy valósul meg, ha a pénzmennyiség optimális, a gazdaság növekedési lehetőségeit némileg meghaladó mértékben nő; ekkor a jegybank valójában gazdaságot élénkít. Ezért – némileg téves okból, de – szerencsés módon mégis helyes a jegybanki inflációs célkitűzés.