A bankoknak különböző, biztonságos működésre irányuló mutatószámok alapján kell megfelelniük a hatóság felé, amelyek megfelelő szinten tartása korlátot állíthat a számlapénzteremtés elé. A mutatószámok ténylegesen kevésbé szigorúak, mint amennyire első ránézésre annak látszanak. A 2008-as válság előtt a bankok gyakran kiskapukat használtak a szabályozói tartalom megkerülésére; az újabb, rendkívül hosszú és bonyolult szabályozás többek között ezen kiskapuk befoltozására irányul. Számos tényezőn múlik, hogy a mutatók mennyire bizonyulnak tényleges korlátnak.

Egy korábbi blogbejegyzésben elemeztük, hogy nincs technikai korlátja a számlapénzteremtésnek, a bankok pedig minél nagyobb mértékű számlapénzteremtésben érdekeltek; ezért szükség van a számlapénzteremtés szabályozására, egyrészt egyedi bank szinten, másrészt pedig a számlapénzek összességére vonatkozóan. A jelen blogbejegyzésben az egyedi bankokra vonatkozó számlapénzteremtéssel kapcsolatos, ún. mikroprudenciális és felügyeleti szabályokat elemezzük.

’Pénzügyi stabilitás’ alatt

A számlapénzteremtéssel kapcsolatos szabályokat Magyarországon hitelintézeti törvény, számos kapcsolódó EU rendelet és egyéb iránymutatások rögzítik. A Magyar Nemzeti Bank, azon belül is a Felügyelet felelõs a számlapénzteremtésre vonatkozó szabályok betartásáért.

A Felügyelet – akárcsak a jogszabályok – nem nevesíti a számlapénzteremtést. A Felügyelet célja azonban a pénzügyi rendszer stabilitásának fenntartása, amely cél jelentős közös metszetet képez a számlapénzteremtés korlátozásával. A pénzügyi stabilitás feltétele, hogy a bankok képesek legyenek a számlapénzeket jegybankpénzre váltani; a túlzott számlapénzteremtés viszont veszélyezteti a bankok ezen képességét. Ezért – függetlenül attól, hogy melyik elnevezést használjuk (pénzügyi stabilitás vagy számlapénzteremtés korlátozása) – jelents részben ugyanarra a kérdésre keressük a választ: hogyan lehet elkerülni, hogy a számlapénzek megszűnjenek létezni, azaz, hogy bankok fizetésképtelenné váljanak.

Tudjuk, hogy a bankokat átmeneti (likviditási) és tartós (szolvencia) fizetőképességi válság veszélyeztetheti. Szintén tudjuk, hogy a likviditásválság elkerülése érdekében nagyobb összhangba kell hozni a követelések és tartozások lejáratát, a szekvencia-válság elkerülése érdekében pedig körültekintően, megfelelő fedezet mellett kell hitelezni; korlátozni kell az egy szereplővel szembeni kitettséget, valamint saját tőkét kell képezni az esetleges veszteségek ellen. Mivel a bankoknak nem feltétlenül közgazdasági érdeke az óvatossági intézkedések betartása, a szabályozó határozza meg ezeket.

Számlapénzteremtést korlátozó mutatószámok

A bankok biztonságos működésével kapcsolatos szabályozás jelentős része mutatószámokhoz kötődik. A mutatószámok banki mérlegtételek egymáshoz viszonyított arányát takarják. A jogszabályok rögzítik a mutatók pontos meghatározását és azok minimális értékét (lásd I. Függelék); a bankok kiszámolják és jelentik a hatóság felé ezeket; amennyiben az értékek nem megfelelőek, úgy a hatóság – elõszõr haladékot adhat, majd – felfüggesztheti a bank működését.

Nem annyira szigorúak, mint amilyennek tűnnek

Érdemes látni, hogy számos mutató tényleges értéke megengedőbb, mint ahogy az elsőre látszik (lásd I. Függelék). Például a Bázel III. szabályozás kapcsán leggyakrabban hallható 8 százalékos (+2,5 százalékos tőkefenntartási pufferrel kiegészített) tőkemegfelelés valójában két rugalmasabb érték hányadosa. A számlálóban egy kevésbé szigorúan értelmezett saját – pontosabban szavatoló – tőke meghatározás szerepel, amely tartalmazhat például kölcsön elemeket is. A nevezőben pedig a teljes mérlegkitettség helyett a kockázatokkal súlyozott mérlegkitettség (RWA) áll; a kockázati súlyok pedig lehetőséget adnak egyes mérlegtételek értékének csökkentésére; így a legtöbb bank esetében az RWA érték kisebb, mint a mérleg.

Ha a tőkemegfelelési mutató számításakor a számlálóban egy szigorúbb szavatoló tőke definíciót alkalmazunk, akkor – a 8 (10,5) százalék helyett – megfelelő a 4,5 (7) százalékos érték teljesítése; ha pedig a nevezőben is egy szigorúbb meghatározást használunk, akkor pedig már a 3 százalékos érték teljesítése is elegendő.

Trükkök százai a múltban…

Azt is érdemes látni, hogy a mutatók által felhasznált banki mérlegtételek jelentős része nem egy objektíven meghatározható szám, hanem egy számviteli fogalom. Például egy bank saját tőkéje egy, a banknál lévő exceltáblaszám, vagyis könyvelési tétel, amely a bank tulajdonosainak jegybankpénzre vonatkozó követelését mutatja a bankkal szemben. Amennyiben azt a szabályok konkrétan nem tiltják, úgy egy bank igyekezhet megkerülni a szabályozás tartalmát úgy, hogy a mérlegét számára kedvező irányba formálja különböző számviteli, jogi és kereskedési ún. „innovációkkal”.

Globálisan a bankok számos ilyen módszert alkalmaztak a 2008-as válság előtt. Például mérlegük egy részét „kívülre” szervezték, kötvényesítették és eladták eszközeik egy részét, majd a határidős piacon visszavették azokat; a ténylegesnél alacsonyabb kockázatúnak tűntettek fel egyes eszközöket; fiktív nyereséget mutattak ki vagy közvetetten saját hitelből növelték a saját tőkéjüket stb.

…amire a hatósági válasz: erősebb szabályozás

A szabályozói tartalom megkerülésére irányuló trükközések világossá váltak a hatóságok számára a válsághoz kapcsolódó bankmentések során. Válaszként a hatóságok jelentősen szigorítottak a szabályozáson: amellett, hogy új mutatók kerültek bevezetésre és egyes mutatók értékei szigorodtak, részletes jogszabályok irányulnak a kiskapuk befoltozására. A szabályozás ennek eredményeképpen rendkívül hosszúvá és bonyolulttá vált; a számlapénzteremtést befolyásoló jogszabályok és iránymutatások hossza közel ezer oldalra duzzadt (lásd II. Függelék).

Mennyire korlátozzák a szabályok az egyes bankokat a számlapénzteremtésben?

A kérdés, hogy végül mennyire korlátozzák ezek a részletes, immáron a szabályozói tartalom betartását jobban megkövetelő szabályok a számlapénzteremtést. A válasz nem fekete-fehér, számos tényezőn múlik, például: hogyan alakul a bank nyereségessége, mekkora lesz a nyereség-visszatartás aránya, mekkora a bank kockázatokkal súlyozott mérlege a teljes mérleghez képest, milyen mértékben tud a bank alárendelt kölcsönöket bevonni teljes szavatoló tőke növeléséhez, mennyire tudja a bank elérni a hosszabb forrásoldali lekötéseket, stb. Némileg leegyszerűsítő, iránymutató véleményünk a következő:

A likviditási mutatók – véleményünk szerint – kevésbé jelentenek tényleges korlátot a számlapénzteremtésre nézve: a bankok számos eszköze likvid kategóriába sorolható, szükség esetén pedig a kevésbé likvid eszközök elcserélhetők (elrepózhatók) jegybankpénzre, és a bankok magasabb kamattal ösztönözhetik a hosszabb lejáratú lekötéseket.

A tőkemegfelelési mutatók – véleményünk szerint – inkább bizonyulhatnak korlátozó tényezőnek; de múltbeli átlagos profitabilitást feltételezve, a bankok többsége jellemzően elég nyereséget termel ahhoz, hogy a nyereség egy részének visszatartásával folyamatosan, viszonylag gyors ütemben tudjon számlapénzt teremteni anélkül, hogy pótlólagos tőkét kellene bevonnia.

Például amennyiben egy bank céltartalékolás előtti éves nyeresége a teljes mérlegének két százaléka, annak felét visszatartja (azaz a tulajdonosok a nyereségnek csak a felét veszik ki osztalékként), az RWA/mérleg aránya hatvan százalék, és alárendelt kölcsönöket bőségesen be tud vonni a szavatoló tőke emelésére, úgy a bank évi húsz százalék feletti ütemben növelheti a számlapénzteremtést. A mérlegben egy százaléknyi éves nyereség, hasonló feltételezések mellett tíz százalék feletti számlapénzteremtési ütemet tesz lehetővé. Más feltételezések természetesen más eredményekhez vezetnek, végtelen és különböző forgatókönyv modellezhető.

Összességében megállapítható, hogy az adott bank mérlegének és többek között a felsorolt tényezők alakulásának a függvénye, hogy a megfelelési mutatók végső soron mennyire jelentenek tényleges korlátot a számlapénzteremtésre nézve. Kapcsolódó kutatásokat, modellezéseket örömmel fogadunk.

 
Míg a jelen blogbejegyzésben az egyes bankokra ható szabályozásokat elemeztük, egy következő blogbejegyzésekben a számlapénzek összmennyiségére vonatkozó szabályokat vesszük nagyító alá, megvizsgáljuk a jelenlegi jegybanki keretrendszert, benne a makroprudenciális szabályozást.


Függelék I: Számlapénzteremtésre vonatkozó megfelelési mutatószámok és kapcsolódó fogalmak

Likviditás fedezeti ráta, LCR mutató: Az LCR mutató a bankok rövidtávú likviditási helyzetét igyekszik megragadni; arra irányul, hogy a bankok képesek legyen ellenállni egy bankrohamnak, akár 30 napon át. A mutató számlálójában a likvidnek definiált eszközök, míg nevezőjében az egy hónapon belül lejáró tartozások – köztük a látra szóló betétek – állnak. A mutató értékének 1 felett kell lennie.

„Likvid eszközök” alatt nem csupán jegybankpénzt kell érteni, számos más, könnyen, vagy kevésbé könnyen jegybankpénzre váltható eszköz is ebbe a kategóriába tartozik. Például 100 százalékban likvidnek tekinthetők: a saját állam saját pénzben lévő államkötvényei, forgalomképes értékpapírok, köztük külföldi államkötvények, illetve más devizák; értékük 50 százalékáig bevonhatók: alacsony kockázatúnak vélt vállalati kötvények, fedezett kötvények.

Nettó stabil forrás mutató, NSFR mutató: Az NFSR mutató a bankok egy éves likviditási helyzetét igyekszik megragadni; – többféle súly alkalmazásával – összehasonlítja a nem túl távoli jövőben lejáró tartozásokat („szükséges stabil források”) a hasonló időtávon jegybankpénzzé tehető eszközökkel („elérhető stabil források”). A mutatónak 1 felett kell lennie.

Tőkemegfelelési mutatók: A tőkemegfelelési mutatók azt igyekeznek megragadni, hogy mekkora a bank befektetői által kockáztatott pénzösszeg a bank teljes kockázati kitettségéhez viszonyítva. A mutató célja, hogy a bank rendelkezzen elegendő befektetők által rendelkezésre bocsátott „tőkével” az esetlegesen felmerülő veszteségek fedezésére. A mutató számlálójában a bank – tartalmilag a saját tőkéhez hasonló – szavatoló tőkéje, illetve annak különböző meghatározásai állnak, míg a nevezőben a kockázatokkal súlyozott eszközérték (RWA).

Különböző szigorúságú szavatoló tőke definíciók léteznek, amelyek különböző mértékű megfelelést, követelnek. A leginkább szigorúan értelmezett szavatoló tőke neve: elsődleges alapvető tőke (CET1); ebbe csak olyan mérlegtételek tartoznak, amelyek ténylegesen sajátnak tekinthetők: például (jellemzően kismértékű) alapításkori jegyzett tőke, és elsősorban a korábbi évek nyeresége, illetve különböző, a korábbi évek nyereségéből képzett tartalékok. Kevésbé szigorú szavatoló tőke kategória az alapvető tőke (T1); és még kevésbé szigorú a teljes szavatoló tőke (TMM); ez utóbbiak már tartalmazhatnak kölcsön tartalmú elemeket is, például alárendelt kölcsönt.

Míg a legkevésbé szigorú teljes szavatoló tőke 8; az alapvető tőke 6, az elsődleges alapvető tőke 4,5 százalékos kockázatokkal súlyozott mérlegértékre (RWA) vetített megfelelést tesz kötelezővé.

Mindhárom mutatót kiegészíti az ún. tőkefenntartási puffer, amely további 2 százalékkal növeli mindhárom megfelelési mutató tényleges kötelező értékét.

A rendszerszinten jelentős pénzügyi intézmények számára a hatóság előírhat további legfeljebb 2 százalékos többlet tőke, ú. n. tőkepuffer követelményt.

Kockázatokkal súlyozott eszközérték (RWA): A kockázatokkal való súlyozás arra utal, hogy az egyes mérlegtételek súlyozásra kerülnek, a kevésbé kockázatosnak vélt elemeket nem kell teljes mértékben, hanem elég kisebb súllyal figyelembe venni. Például, a saját pénzben jegyzett saját állam által kibocsátott államkötvény 0 százalékos súllyal szerepel, azaz teljesen kihagyható. A jelzáloggal fedezett hitelek esetén súlyozás alkalmazható. Kedvező a besorolása azoknak a vállalati kötvényeknek, ahol, mind a vállalat, mind annak anyaországa kedvező hitelminősítéssel rendelkezik.

Tőkeáttételi mutató: A tőkeáttételi mutató – bár elméletileg nem ez a célja – de a gyakorlatban hasonló a tőkemegfelelési mutatókhoz. Azt vizsgálja, hogy mekkora a bank saját (szavatoló) tőkéje a teljes mérleghez, azaz a teremtett számlapénzekhez képest. A számlálóban a szűken értelmezett saját tőke (elsődleges alapvető tőke), míg a nevezőben a bank teljes mérlege áll (kockázati súlyok nélkül). A mutató megengedett minimális értéke 3 százalék.

Függelék II: Számlapénzteremtésre vonatkozó jogszabályok bemutatása

A közel 100 oldalas CRD Irányelv (Capital Requirement Directive) tartalmazza azokat az iránymutatásokat, amelyeket a korábbi cikkben már hivatkozott hitelintézeti törvény magába foglal. A közel 100 oldalas hitelintézeti törvény azonban csak a számlapénzteremtésre vonatkozó legfőbb alapszabályokat rögzíti, a tényleges mutatók és a számítás során alkalmazott számviteli fogalmak pontos meghatározása az egész EU-ban közvetlenül érvényes, közel 300 oldalas CRR Rendeletben (Captital Requirement Regulation) kerül meghatározásra. Iránymutatás vonatkozik a felügyeleti vizsgálat gyakorlatára és módszertanára (EBA SREP ajánlás); amely rendelkezik a tõke és likviditási mutatók belsõ értékelési folyamatáról, az előbbi ICAAP, az utóbbi ILAAP néven, valamint az üzleti modell elemzésről BMA néven. Számos jogszabályértelmezési kérés érkezik az Európai Bank Szövetséghez és a nemzeti felügyeleti szervekhez, a hatóságok által nyilvánosan közzétett válaszok pedig tovább bővítik az értelmezendő írások mennyiségét.