Miért gondolják a jegybankárok azt, hogy a pénzmennyiség nem számít?

    miért gondolják a jegybankárok azt, hogy a pénzmennyiség nem számít?

    Jegybankárok szerint a pénzmennyiség ma már nem számít, annak nincs meghatározó hatása az inflációra középtávon. A dogmává vált megállapítás valójában két helyes észrevétel helytelen értelmezéséből ered.

    A jegybankárok szerint a pénz mennyiség alapú szabályozása egy idejétmúlt gondolkodási mód, mivel szerintük középtávon nincs erős kapcsolat a pénzmennyiség és az infláció között. A kapcsolódó gyakori mantrák, miszerint az „1970-es években a monetarista kísérlet kudarcot vallott”, valamint „nem mi (a jegybankárok) hagytuk el a pénzmennyiséget, hanem ők hagytak el minket”. 

    A jegybankárok annyira hisznek abban, hogy nincs kapcsolat a pénzmennyiség és az infláció között, hogy a jegybanki modellekben a pénz, pénzmennyiségek nem is szerepelnek. Egy igazán progresszív jegybankár már nem a pénz mennyiségét, hanem annak „értékét” szabályozza.

    A pénzmennyiségi egyenletből tudjuk, hogy a tranzakcióspénz mennyiségének változása változatlan forgási sebesség mellett hat a gazdaságban lévő tranzakciók mennyiségére vagy/és az árszínvonalra. Tudjuk, hogy az egyenlet egy azonosság. Hogy lehet, hogy a mainstream közgazdászok, jegybankárok tagadják ezt a kapcsolatot? 

    A dogma valójában két helyes észrevétel helytelen értelmezéséből ered.

    A jegybank nem tudja szabályozni a pénzmennyiségeket

    A jegybankárok egyik helyes észrevétele, hogy a jelenlegi, hagyományos pénzügyi rendszerben a jegybank kiszolgáló szerepben van, így nem képes szabályozni a szűkebben és tágabban értelmezett pénzaggregátumokat. 

    A jegybankok nem tudják szabályozni saját mérlegüket, a jegybankpénz mennyiségét sem, mivel azt elsősorban a „devizatartalékolási” szabályok, illetve a bankrendszer jegybankpénz-igénye határozza meg. A készpénz mennyiségét szintén nem a jegybank szabályozza; a készpénz iránti igény azon múlik, hogy a háztartások és a vállalatok milyen mértékben kívánnak készpénzt tartani látraszóló betét helyett. 

    A látraszóló betétek mennyiségét az határozza meg, hogy a széles értelemben vett pénzek – a lekötött betétek és a kötvények – tulajdonosai, milyen mértékben kívánják lekötéseiket lejárat nélküli pénzre váltani és fordítva. Igaz viszont, hogy a jegybank a kamatok meghatározásával közvetetten hatással lehet erre.

    A széles értelemben vett pénzmennyiség, azaz a bankrendszer és a kötvénypiacok forrásoldalának változását pedig elsősorban az állam, a vállalatok és a lakosság eladósodásának változása határozza meg. A jegybank közvetetten ezt is befolyásolhatja a kamatok meghatározásával.

    A pénzmennyiségek állandóságát tovább rontja, hogy átjárás van a bankrendszer és a kötvénypiacok között; a bankrendszer a mérlegének egy részét kötvényesítheti, csökkentve ezzel a bankrendszerben lévő, szűkebb pénzaggregátumok mennyiségét, a másik oldalon viszont a kötvénypiaci szereplők eladhatják a kötvényeiket a bankrendszernek, fordított hatást előidézve ezzel. 

    Nem jön ki a pénzmennyiségi egyenlet az inflációs és a GDP-adatok számításával

    A jegybankárok másik helyes észrevétele, hogy bármilyen pénzaggregátumot helyeznek be a pénzmennyiségi egyenletbe, a GDP-adatokat és a hivatalos inflációs adatokat használva csak nagyon nehezen azonosítható az egyenlet, illetve a forgási sebesség maradékelven ide-oda változik.

    Az egyenlet számszerűsítésének nehézsége az alábbi okokban keresendő:

    Egyrészt, mint ahogy már fent utaltunk rá, a jelenlegi pénzügyi rendszerben az összes pénzaggregátum bizonytalan változó, gyorsan változhat, például a gazdaság készpénz-igénye, a pénztulajdonosok lekötési preferenciája, betét vs. kötvény közötti preferencia függvényében. Az egyenletben használt tranzakcióspénzek pénzkategóriát leginkább az ún. M1, a készpénz és a látraszóló betétek fedik le, de ez az azonosítás sem tökéletes, mivel az M1 egy része valójában megtakarítási célt szolgál, így nem tényleges tranzakcióspénz.

    Másrészt, a hivatalos inflációs mérőszám, a fogyasztói árindex lefelé torzít. A fogyasztói árindex nem fedi le a teljes árspektrumot, csak a fogyasztási termékeket, amelyek kereslete a fejlettebb országokban telített, a termékek kínálata pedig könnyebben növelhető (szemben például az ingatlanokkal, részvényekkel). Ráadásul egyes mérési hatások lefelé torzítanak, például az ún. helyettesítési hatás lehetőséget ad arra, hogy a gyorsabban dráguló termékek kisebb súllyal szerepeljenek a fogyasztói kosárban.

    Harmadrészt, nem lehet egyenlőségjelet tenni a gazdaságban megvalósult tranzakciók és a GDP között, mivel: 1. a GDP nem tartalmazza a befektetési tranzakciókat, például lakás, részvény stb. vásárlását; 2. a GDP egyes országokban tartalmazhat olyan tételeket is, amelyek mögött nincs tényleges pénzmozgás.

    Helyes észrevételek helytelen értelmezése

    Igaz tehát, hogy a hivatalos inflációs és GDP-adatok számításával csak nagyon nehezen jön ki a pénzmennyiségi egyenlet. Téves azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy a pénzmennyiség nem számít. Az okozhatja ugyanis a nehézséget, hogy a jelenlegi rendszerben a pénzmennyiségek túlságosan összevissza mozoghatnak, valamint, ha a hivatalos inflációs és GDP-adatok nem egyeznek meg az egyenletben használt fogalmakkal.



    Egy következő blogbejegyzésben foglalkozunk majd azzal, hogy hogyan hat az alapkamat a tranzakcióspénz-mennyiségre és így az árszínvonalra, illetve azzal is, hogy a jegybankárok milyen közvetlen hatásmechanizmusokat („transzmissziós mechanizmusokat”) vélnek felfedezni az alapkamat és az infláció között.

    Hozzászólás

1440